Ezen a napon, december 13-án Szent Lucára emlékezünk, aki egy előkelő szicíliai családban nevelkedett. A kereszténység nem tartja fontosnak, Szent Luca már csak a legendákban él.  Nálunk a magyar néphitben Luca egyáltalán nem hasonlít Szent Lúcia alakjára. Luca kísértetszerű, fiktív (kitalált) lény. Külseje: csúnya öregasszony, máshol fehérleples alak. (A lányok ennek megfelelően “Lucázáskor” fehér lepedőbe burkolózva jelenítették meg.)

A legismertebb hagyományunk a lucaszék. Luca napja arra is alkalmas volt, hogy ki-ki elkezdjen készülődni a boszorkányok karácsonyi leleplezésére. Ilyenkor kellett ugyanis elkezdeni készíteni a lucaszéket, amire aztán a karácsony esti szentmisén a gazdája felállt, s megláthatta onnan a boszorkányokat. Azoknak ugyanis ilyenkor szarvat lehetett látni a fején, más elképzelések szerint lángokat lövelltek. Nem volt azonban veszélytelen az akció, ugyanis a boszorkányok is meglátták a lucaszéken ágaskodót, s a néphit szerint ilyenkor a nyomába eredtek. Ezért kellett a “boszorkány-figyelő akcióra” indulónak előre gondoskodni mákról. Amikor ugyanis a boszorkányok már majdnem beérték, akkor hátra kellett hajítani a mákot, s azt üldözői elkezdték szedegetni. Amíg pedig a boszorkányok szedegettek, addig az illető hazaért. Gyorsan elégette a lucaszéket, és az ajtó elé tette keresztbe a seprűt. A lucaszék nem készülhetett akárhogyan. Csak akkor volt kellőképpen hatékony, ha készítője az előírásoknak megfelelően járt el. Meg volt például, hogy hányféle fából kell készíteni. Pereszlényben például 9-féle fa kellett a székhez. Kökény, boróka, jávor, körte, som, jegenyefenyő, akác, cser, rózsafa. Mivel sokáig készítették ezt a boszorkányleső alkalmatosságot, egy szóláshasonlatban is ismerjük: “Lassan készül, mint a Luca széke”.

Luca-napon régen tilos volt fonni, sütni, mosni. Nem volt ajánlatos kölcsönadni sem, mert az elkért dolgok boszorkányok kezére kerülhettek.